Vacakul vagyok. Sajog mindenem és a fejem is rettenetesen fáj. Csak fekszem a sötét szobában csukva a szemem, de aludni nem tudok. Azt hiszem lázam van, és ez a szűnni nem akaró köhögés! Nem is tudom, utoljára mikor éreztem így. Az elmúlt években vagy terhes voltam, vagy szoptattam, ahogy jelenleg is. Az energiám valószínűleg a nullára redukálódott. Képtelen vagyok bármit csinálni, és még gyógyszert sem vehetek be. Szenvedek és el vagyok keseredve. Mindenhol azt hallom és olvasom, hogy szoptassak, szoptassak, szoptassak, ameddig csak a gyereknek jó. De mi van velem?! Még a gyerekeknek szánt szerekre is rá van írva, hogy szoptatáskor ne, de a fokhagyma úgy érzem már kevés, már annyit ettem, hogy nem maradt a levesbe. Utálom a reklámokat is, mintha nem lennének kisgyermekes családok, minden gyógyszert olyan családokkal reklámoznak, ahol már majdnem felnőtt a gyerek!
A lányom és a fiam nem értik miért nem kelek fel. Jön a felszólítás, gyere játszani, a pici pedig mászik az ágyra és bújna hozzám, de úgy érzem most nem tudok igazán anya lenni, és most már ettől az érzéstől is szenvedek. A lakás pedig úgy néz ki, mintha nálunk zajlott volna a II. világháború, de nem tud érdekelni. Se anya, se feleség nem vagyok, sem semmi. Vajon ezt hívják depressziónak???
A helyzet egyre rosszabb, ráz a hideg és izzadok, a fejem még mindig sajog. A férjem tárcsázza az orvosi ügyeletet. Azt mondják jobban járok, ha bemegyek. De hogyan? Én vezetni nem tudok, hiszen rosszul vagyok, ha pedig a férjem vezet, akkor vinnünk kell a gyerekeket is. Akinek kicsi gyereke van nem kaphat valami kedvezményt? Nem, úgyhogy marad a párom speciális kényeztetése, a priznic. Brrr…
Pokoli éjszakám volt. A láztól nem bírtam aludni, de ha mégis, akkor a fiam ébresztett, hogy szopizna. Fáradt vagyok, de már csak 37,8 C° a lázam, tehát felkelhetek, hogy betegyek legalább egy mosást, bár úgy vélem, ezt évi egy anyák napja nem tudja kompenzálni.
Vége a hétvégének. Valamivel jobban érzem magam, így legalább a házi orvoshoz eljutok. A diagnózis lesújtó. Egy hétre le kell álljak a szoptatással, mert az antibiotikum amit kapok nem mehet át a gyerekbe. Abbahagyni a szoptatást! Könnyű azt mondani. A fiam így talál biztonságot, nyugalmat, és persze csak így tud elaludni. Szeretem hallani, hogy akkor ringasd és énekelj neki meg hasonlók, de aki szoptat az tudja, hogy a cicit semmi sem pótolja.
Beteg vagyok, fáradt, és most már a pici is sír, mert nem érti mi történik velünk. Fél nap után feladom és előkotrom az egyetlen cumisüvegünket, hogy teletömjem tehéntejjel. Hátha… Siker! Elaludt! Egy hétig éjjel-nappal tehéntej, szerintem ember nincs, aki ennyit inna egyszerre, de nem számít, mert legalább ez megoldódott. Viszont itt van az újabb probléma! Tele a mellem, szóval fejnem kell! Sose fejtem, a fiam mindig megette, ami kellett neki, és a testem ehhez igazodott. Most viszont csinálnom kell. Igen fura látványt nyújthatok, így leverten és legyengülve a láztól, ahogy huzogatom az egyetlen kézi pumpás készülékemet. De ha még a mellem is begyullad és ettől is lázas leszek, akkor mi lesz velem? Sőt, velünk!
Szedem a gyógyszert, fejek, fejek, és nem pihenek. Eltelt egy hét és most már a két gyerek is beteg. Naponta járunk a gyógyszertárba. Én már kezdtem volna jobban lenni, de annyian betegek körülöttem, hogy visszaestem. Újra lázam van. Kész, vége! Most már valami hatásos szert akarok, és úgy, hogy ne kelljen leállnom a szoptatással. És láss csodát! Van olyan gyógyszer, amit beszedhetek. Csak azt nem értem, hogy erről miért nem hallani soha...
(Egy tavalyi írásom, ami akár most is készülhetett volna. Ugyan az idén nem vagyunk ennyire betegek, de úgy vélem intő példa lehetünk minden szoptatós anyának. Vigyázzon mindenki magára!)
Holleanyu
